A mutatók meg sem mozdulnak a szörnyű melegben, s így a tűző nap alatt szó szerinti értelemben is igaz: az sem tudom, hány óra van.
Na, muszáj lesz egy másik órást keresnem, aki már jól kibarnulta magát, s szemére tolta az órások jellegzetes munkaeszközét, azt a nem is tudom minek hívják nagyító-féleséget.

Meg is találom a nyitva tartó műhelyt az emberemmel, közel az Árkádhoz, s lihegve előadom a rendelést: új elemet kérek az órámba.
A felnyírt hajú mester kezébe veszi az órát, s alaposan szemügyre veszi. Ez még nem szokatlan, ám a látványt az orra alá dörmögve, részletes monológgal elemzi:

- Ön láthatóan kedveli a klasszikus formákat. Semmi cifraság, csak a számok és a dátumnak a kicsiny ablak.
Ugyanide lyukadok ki, ha a bőrszíjra figyelek, az óra viselője nem holmi műanyaggal párosítja a Zeppelint, a klasszikus német darabot.
Az óra nagysága is erre utal se túl nagy, amit a divat diktálna, de nem is kicsi...

Én meglepve hallgatom, szinte várom, hogy most majd Horatius arany középútjánál lyukadunk ki, de nem, más irányban haladunk tovább.

- A szíj és az óra is megkímélt, karc alig, csak egy fakezű órás, aki előttem cserélt elemet, az húzta meg felnyitáskor a hátlapot.
Belül is szép, se víz, se por nem jutott be, nagyszerű szerkezet.
Ön vigyáz erre az értékes órára, szereti rendben tartani, nyilván minden dolgára ügyel, kedveli az értékeket, áldoz rá, szépen meg is tisztítom, most már szinte olyan, mintha új volna.

Amikor a fizetésre kerül sor, erősen meglepődöm, éppen kétszer annyit olvasunk be a bankkártyámról az elemcseréért, mint a megszokott helyen.
Vagyis egy fantasztikus árképzési kurzuson estem itt át, amikor is a szolgáltató a munkadarabról szépen lassan leolvasta, mennyi is lehet az a maximális összeg, amennyit a megrendelőből éppen kivasalhat.