Pécs. A Dóm előtti sétányt megtölti a nép.
Laci konyha.
Arrébb folyik a sör.
Meg a bor. Kimérés.
És tárgyak vására, kézműves művészet.
Minden rendes magyar város így csinálja a fesztivált. Történelmi hagyomány, hogy a népünnepélyek a vásározó helyeken, a templomok lábánál, az egyház felügyelete alatt zajlanak. Mert odabent már nem lehet, mivel egyszer egy harminchárom éves úr rendesen kitessékelte a kufárokat. Azóta a templomokban rend van, nincs nyilvános seftelés.
Vásár.
Nagy-Magyarország.

Tálcán irredentizmus? Vagy csak nyálas nosztalgia? Búsmagyarkodás? Netán a korszerű hazafiság büszke megnyilvánulása?

A jövőkutatók szerint 2050-ben hét és félmillió magyar él majd az országban, mellesleg egyharmaduk lesz roma. Meglehet, nekünk ez a kilencvenháromezer négyzetkilométer is soknak bizonyul majd. Akkor minek ez a nagy?
Tegyük fel, megérem 2050-et...
Vajon lötyög-e rajtunk a most kicsinek gondolt haza?
Vajon lesznek-e még itt cudar multik, érdemes lesz-e nekik banánt, narancsot hozni Afrikából? Hét és félmilliónak, ennyire piciny vásárlóerőnek?
Vajon érdemes lesz-e az RTL-nek hiradót csinálni Lázár unokájáról? Vagy az a kis pökhendi (lám, előítéletes vagyok) örömmel nyugtázhatja, hogy minden multit kiebrudaltunk?
Vajon mire lesz vevő, mint fizetőképes kereslet, a két és félmillió roma?
Vajon áll-e még? Mármint az ősz Peterdi háza. Meg a stadion.
Tényleg, mekkora ország kell nekünk?