Aki nem sajnálja a vendéglátósokat

szolidaritas-humanizmus.JPG

Mottó:
„a hajnal, melyből nem lett se dél, se este,
s lóg az égen avas függönyként keresztbe” 

Csukás István: Gyűl, gyűl a jövő szemétdombja

Egy közmunkás asszony keserű, közösségi médiában olvasott sorai gondolkoztatnak most el a szolidaritásról.
Általában azt halljuk legördülni a televíziós műsorok szereplőinek nyelvéről és a mindenféle médiumok publicistáinak sorai felől is az dübörög felénk: a társadalmi szolidaritás megszűnt, nem működik.
Első olvasásra mintha ezt erősítené fel az elkeseredett asszony kitörése is.

Sajnálom, de nem sajnálom

Azt írja, semmi sajnálatot nem érez a most siránkozó étterem tulajdonosok iránt. Ezek az emberek korábban dölyfösek voltak, eszük ágában sem volt, hogy az előttük lévő területet rendbe rakó, tisztán tartó közmunkásoknak télen kivigyenek egy csésze forró teát, vagy a nagy nyári melegben egy pohár szódavizet.
Sőt, még a WC-re se engedték be a közmunkából alig megélő embereket.
Akkor ő most miért is ejtene könnyet ezekért a siránkozó vendéglátósokért!

Engem meglehetősen szíven ütöttek ezek a sorok, első felindultságomban majdnem beálltam a médiából vett minta alapján a sorba: lám, csakis az önzés dívik, nincs szolidaritás a magyar társadalomban.

A szolidaritás

A szolidaritás fogalmát több különböző oldalról is megközelíthetjük. A Wikipédia a szociológiai megközelítést egyebek mellett ekképpen jelzi:

Indítéka a társadalmi egymásrautaltság, vagyis a közérdek. A keresztény kultúrában rokon fogalom a felebaráti szeretet. A francia forradalomban a „testvériség” jelszava bírt hasonló jelentéssel.

Emlékszem, vagy tíz évvel ezelőtt, amikor szörnyű földrengés tett árvává számtalan iráni kisgyereket, egy évre mi, magyar polgárok is „örökbe” fogadtunk közülük jónéhányat, pénzt küldve az ellátásukra. Abban az évben eggyel több gyerekszájért vállaltunk felelősséget.
Mi ez, ha nem szolidaritás?
De nem kell messzire visszanyúlnunk, emlékszem, hogy a néhány évvel ezelőtti menekülthullámban számosan vittünk ruhát, cipőt, élelmet az arab világ háború által sújtott szerencsétlenjeinek.

Amikor a hatalom másmilyen

Az más kérdés, hogy a kormányzat és a politikáját kiszolgáló média nem szívlelte ezt a fajta emberi szolidaritást – erről korábban már kifejtettem a véleményem A humanizmus, mint nemzetbiztonsági kockázat c. bejegyzésem záró részében.
De maradhatunk a jelenben is, a koronavírus járvány idejében.
Önkénteseket láthatunk az élet minden területén.
Orvos végzettségüeket, akik most visszamennek a mentőkhöz, a kórházakba segíteni, fiatalokat, akik megszervezik egy-egy kerületben, városban az idősek bevásárlásainak kiváltását és végül azokról az éttermekről se feledkezzünk meg, amelyek ingyen élelemmel segítik az egészségügyben szolgálatot teljesítőket!
Hogy visszautaljak a mottóra: némelyik hajnalból mégiscsak lesz dél és este!

***
Elolvasásra ajánlom a témában:
A humanizmus, mint nemzetbiztonsági kockázat