A sulikat lelövik, ugye?
Reális: a humán meg a reál is
Nincs könnyű dolga annak, aki reális megítélést kér az iskolaügyről egy olyan országban, ahol az adott nép rabló hadjáratainak időszakát nemes egyszerűséggel a kalandozások koraként tanítják az iskolákban.
És nem csupán ez az egyetlen hamiskás össznépi ismeret.
Ugyanitt a labdarúgás legrangosabb eseményén, a világbajnokságon ezüst érmet szerzett futballista-társulatot Aranycsapatként tartják számon. Ezüst és arany között pedig legalább fizikaórán mégiscsak kimutatható volna némi különbség, bár ezeken az órákon persze se ezüst, se arany nincsen.
Éhségsztrájk meg a pártok
Olvasom, hogy az iskolabezárások soron következő botránya – a budapesti Janikovszky után - Kaposvárott fog kitörni, ahol a Toldi iskola bezárása miatt, a szervezetbe tömörült szülők tömeges éhségsztrájkba kezdenek.
A hírekből megtudhatjuk még, hogy az ellenálló szülők vezetője “bemutatta a pártok, szervezetek eddig begyűjtött támogató nyilatkozatait”.
És ez az a pont, ahol a jelenkori magyar tragédia szépen megmutatja magát! Itt hadonászik a lényeg, amely beleüvölti az arcunkba, hogy az iskolaügy, beleértve egy-egy iskola sorsát is, rövid távú érdekeket szolgáló pártpolitikává silányult.
Az önkormányzatiság korát Magyarországon végigkísérték ezek a botrányok. Átjárták az összes tájegységet, északot, délt, nyugatot, keletet, megálltak Pécsett, Budapesten … és most Kaposvárott.
Korántsem az irónia suttog ki belőlem, amikor azt mondom: az adott években éppen hatalmon lévő párt a racionalizálás kényszerétől hajtva akar iskolákat bezárni, majd amikor ellenzékbe kerül, akkor ráébred az iskola, a tudás, a kultúra nemzetfenntartó erejére, és a gyermekben hirtelen meglátja a majdani kiművelt főt, a nemzetgazdaság jövőbeni ékét, erejét. Vagyis jaj az iskolabezáróknak.
Eme markáns játék közepette olyan szakszavak születnek, mint egy-egy iskolára vonatkozóan az érdekérvényesítő képesség. Ha a szülők politikai és gazdasági értelemben erősek, befolyásosak, akkor ott megjelennek a párterők, és biztosítják a szülőket: az iskolára szükség van, kiállunk érte, a bezárása ellen szavazunk.
Őrült isten-e az iskolaügy?
Ez persze csak a felszín. De az indulatok, a vádak – melyek közül a legelső: valamelyik hatalmasságnak kell az épület –, szóval az indulatok eltakarják a lényeget. Ez pedig az, hogy az önkormányzatiság keretei között még nem alakult ki a hosszú távú, közösségi érdekeket szolgáló célrendszer és az azt szolgáló együttműködési eljárásmód. Magyarán ez a gyakorlat, ami ma szórja egy őrült, kiszámíthatatlan isten kezéből az iskolák sorsát, ez nem önkormányzatiság, hanem csupán annak látszata.
És a lényeg lényege: mi, a lakosság, a megbízók, akiktől az érdek és az önkormányzati hatalom is származik, képtelenek vagyunk az érdekeinket érvényesíteni!
Hosszú távú terveket kellene kikényszerítenünk!
Elvégre a tavaly születettek számából, a migráció kalkulálható mértékéből sejteni lehet, hogy hány gyerek lesz a településünkön 5, 10 vagy 15 év múlva. A kamarák a munkaerő szükségletről, a szakképzések irányáról tudnak információval szolgálni.
Ahol nincs ilyen hosszú távú terv, ott továbbra is marad az elkeseredett küzdelem. Amelyben a gyerek, a pedagógus, az érdekérvényesítésben lemaradt szülők csoportja – nem számít!